Egy osztály beszámolója: Vegyes összetételű -
különböző életkorú iskolás csoporttal jártuk végig a Meseutat. Semmilyen más
programhoz nem hasonlítható, felejthetetlen élmény volt. A mozdulatlan, rekkenő
melegben szárnyaszegett gyerekek az első Meseházikónál felélénkültek. Az úthoz
tartozó térkép olvasása rögtön összekovácsolta a csapatot, beindult náluk a
kereső funkció - merre van a következő házikó, és melyiket ki nyitja ki, a
szerintük unalmasnak ígérkező séta egyből izgalmas felfedező kirándulás lett.
Óriási élmény volt a könyv- és apróság csere pont - mit rejt a házikó, ki mit
hozott. Jó volt látni a kíváncsiságot, a gyerekek örömét, csereberéltek egymás
között, számoltak, ugyanannyi dolgot hozzanak el, mint amennyit kivettek. Csodálatosak
voltak a mesék, a "jaj, ne már mesét...!" mondat az első háznál
eltűnt. Rögtön kiderült, hogy a mese nem a habos-babos rózsaszín csoda, amit a
TV-ben látnak, hanem utat mutató, kérdéseket, félelmeket közelről vizsgáló,
önmagunk mélyére hatoló csoda-világ. Pont, ami őket foglalkoztatja... A mesék
mondanivalóját támasztotta alá a hozzájuk kapcsolódó játék; ugyan sok mindent
észrevettek és megtapasztaltak magukban, ami addig is ott volt, de most
felszínre tudták hozni, tudtak róla beszélgetni, vagy nevetni rajta.
Fantasztikus volt látni őket, ahogy a legmozgékonyabb kisgyerek is csendben,
csukott szemmel ült, és kereste, figyelte saját belső táltosát. Rengeteg tudást
vittek haza a "tarisznyájukban" a Meseútról. Lelkes és eltökélt
környezetvédőként örömmel láttam, hogy a mesék tényleg a házikókban laknak, nem
papíron... Nagy szeretettel ajánlom
majd a Meseutat mindenkinek, aki kíváncsi rá, hol lakik a táltos, hogy mehet
össze maréknyira egy mindenkit rettegésben tartó óriás, milyen eszköz a
leghatékonyabb, ha erővel nem lehet megoldani valamit, vagy fél valamitől... Persze
még rengeteg, mélységeket és magasságokat bejáró kérdésre kapunk választ. A
hazafelé úton bőven volt miről beszélgetni, kérdezni, és otthon, este, a
családban is. Ági tanárnéni