A helyszín története

 Dunapart

Hajómalmok, vízimolnárok

A víz erejét a Dunán is használták gabona őrlésére. Itt azonban nem a - jobbára kisebb folyókon és patakokon használt - szilárdan épített vízimalmok, hanem a folyó fősodrásába telepített, mozgatható hajómalmok váltak általánossá a folyó teljes hosszán. Az ókori rómaiak által kifejlesztett hajómalom egyfajta alulcsapó vízimalom, mely két hajóból, az úgynevezett házhajóból és völgyhajóból áll, melyek gerendákkal vannak egymással összekötve s közöttük van a lapátos hajtókerék elhelyezve. A házhajó felső építményes s ebben van a malommű, a völgyhajó kisebb s fedetlen s a malom gerendelyéül, illetőleg a kerék második támaszaként szolgál. A lapátos kerék a folyó tükre felett keresztben fekszik és a víz folyása által mozgásba hozva, hajtja a gerendellyel összeköttetésben levő fogaskerekek közvetítésével a malomművet. A fából ácsolt építményt a folyómederbe levert karókhoz, vagy vasmacskával kötötték ki. Az elhelyezésnél fontos szempont volt, hogy kedvező vízsodorban legyen, ugyanakkor a hajózást se akadályozza. Működésük a vízjárás és az időjárás függvénye volt: télen, árvízkor partra kellett őket vinni, nehogy az elemek kárt tegyenek a fa alkotmányban. Hajómalmok százai őrölték a Dunán a gabonát Győrben, Komáromban, Óbudán, Ráckevén és Baján. A Duna Szob és Újpest közötti szakaszán a legnagyobb számban Vácnál működtek hajómalmok. A Szentendrei-ágon Szentendrénél és Dunabogdánynál is őröltek hajómalomban, de a váci nagyságrendet – már a folyóágak eltérő szélessége miatt sem – érték el. A váci hajómalmok már a hajóforgalmat is nehezítették, amely így inkább a Szentendrei- ágon zajlott. A hajósok és vízimolnárok között folyamatosan zajlott a harc a hajók verte hullámok, a rossz helyre vert karók, a malmok kivilágításának elmaradása miatt. 

A váci hajómalmok valószínűleg már a középkorban is működtek, az első adat azonban csak 1546-ban, egy török összeírásban olvasható: ekkor 9 malom őrölt a Dunán. 1562-ben már 16 malom után fizettek adót. A váci vízimolnárok az őrlés mellett a famunkához is értettek. A hajómalmok javításán kívül valószínűleg hajóhidakat is építettek (Vácnál és Esztergomnál), mely a török csapatok mozgását könnyítette meg. A török kiűzése után a város pusztulásával együtt járt, hogy az életet adó gabona őrlése is jelentősen visszaesett: 1715-ben csak egy, a város malma működött. A 18. század közepére, a város fellendülését is mutatja, hogy ismét 16 vízimalom után fizetnek adót a molnármesterek. A Fegyház melletti szakaszon 4-5 sorba kötötték a malmokat – ez volt a malomrend. A váci molnárcéh 1771-ben alakult és 100 éven át működött, szabályozva a mesterek, legények és inasok életét.

A váci vízimolnároknál a mesterség apáról fiúra öröklődött. A molnárcsaládok többsége Vác Kisvác részén, a fegyház környékén lakott. Régi molnárfamília volt az Együd, a Kurdi, a Kozma, a Hevér, a Csereklye. Ünneplő viseletük világosszürke ("molnárszürke") zsinóros, ezüstgombos dolmányból és hozzá illő zsinóros nadrágból állt. A városi ünnepeken mindig felvonultak zászlajuk alatt és védőszentjük, Nepomuki Szent János ünnepét is mindig megtartották – annak ellenére, hogy legtöbbjük református volt. Nepomuki Szent János névnapjának előestéjén a többi "vizes" mesterrel (hajóssal, halásszal) együtt vízre szálltak. A

vízimalmok csillag alakú gyertyás díszkivilágítást kaptak, sötétedés után pedig a molnárok és hajósok lampionokkal kivilágított ladikokon lecsorogtak a Buki-szigettől a révig, ahol ott tolongott a város lakossága, hogy élvezze a "Jánoseresztés" látványát. 

A molnárok másik jeles ünnepe az újbúza előtti júniusi molnárbál volt, cigányzenével, tánccal, dunai halászlével és túrós-töpörtyűs molnárcsuszával. A vízimalmok fénykorának a 19. század végén a hengermalmok létrehozása vetett véget (a váci Hengermalom Rt. 1889-ben alakult). A finomabb lisztet őrlő, egész évben működő hengermalom miatt egyre több vízimolnár adta fel a versenyt. Néhányan korszerűsítették a vízimalmuk őrlőszerkezetét, de az 1930-as évekre már csak 9, az 1940-es évekre 1 vízimalom maradt a váci Duna-szakaszon. Az utolsó működő malom Hevér Istváné volt. A malmokból az utókorra alig maradt néhány fotó. Tárgyi emlék még annyi sem. Az utolsó malmok közül néhányat eladtak Bulgáriába, Csereklye Bálint malmát egy tavaszi jégzajlás pusztította el,

Hevér István Dömösre bérbe adott malma egy viharban elszabadult a láncról, nekiütközött a hajóállomásnak és ripityára tört.

Hajózás

A Dunakanyar települései a vízi közlekedés és áruszállítás szempontjából kedvező földrajzi fekvésűek. A nehéz teherrel lefelé, a víz folyásával ereszkedhettek. A hajókat fölfelé emberi vagy állati erővel vontatni kellett. (Egy ló hetvenszer nagyobb terhet húz el vízen, mint szárazföldön.) A vontatóút hol az egyik, hol a másik parton haladt, a part és a sodrás függvényében. A karbantartott vontatóutakat a kataszteri térképeken is jelölték. A vontatás és különösen az. egyik partról a másikra váltás komoly szaktudást igénylő feladat volt.

A lóval való hajóvontatás a 20. század első felében még élő gyakorlat volt, legtovább a Szentendrei sziget mellékén élt. Árujukat a fővárosi piacokon eladva az üres dereglyét a falvak lakossága maga vontatta föl.

A dereglye nagy, lapos fenekű, sekély merülésű ladik, melyen — Váctól Megverig - a lakosság piacra szánt áruit szállította. A dunai hajókon sok váci hajós szolgált, de önálló hajósgazdák is éltek szép számmal a városban. Ők főként vásározók áruit szállították, ezért hajóikat hetihajóknak, kofahajóknak, magukat pedig általában női névre keresztelt hajóikról ,,Pannihajósoknak nevezték. Az I910-es évekig közlekedtek a fedeles, zsindelvtetős gabonaszállító bárkák, melynek orrtőkéje csigavonalban kifaragott volt. Innen kapta a bőgőshajó nevet. A fa és kő szállítását az un, priváthajók végezték. A Dunán a keresztirányéi forgalmat (teher és személyszállítás) a sziget és a két part között komp és csavargőzös hajók végezték. A távolsági személyszállítás nem helyi kézben volt. I83O-tól az Első Dunagőzhajózási Társaság (DDSG) hajói, majd 1894-től a DDSG monopóliumának megtörésére képes Magyar Folyam és Tengerhajózási RT (MFTR) - a mai MAHART elődje - gőzösei vitték az utasokat Bécstől Bezdánig. A DDSG első gőzhajója, az 1830-ban épült "Franz I." sikeres próbaútjait követően - Bécsből Pestre 14 óra 15 perc, visszafelé 48 óra 20 perc alatt tette meg az utat — a társaság 15 évre szabadalmat kapott a dunai gőzhajózásra. A rendszeres gőzhajózás 1831. február 1-én indult meg a Dunán. A DGT gyorsan fejlődött, 1836-ban Magyarországon már 19 hajóállomása működött. Püspök-Vác tanácsa 1845. június 27-én döntött a gőzhajóállomás helyéről. A hajóállomás a "Fehér hajó" vendéglőn felül, a Duna soron, majd a püspökkert alatt volt.

Halászat

"Ha mennyiségében nem is, de halainak nemességében bizony megelőzi a Duna a Tiszát. Többek között bővelkedik tokfélékben, melyeknek páratlanul csodálatos halászásával Magyarország büszkélkedik." - írta Bél Mátyás a l8. század első ftelében. A Duna természetes szélvizeiben, lassú folyású leágazásaiban bőséges volt a halállomány. A legbecsesebb hal a viza volt, mely a Fekete-tengerből úszott fel szaporodási időszakban a Váci ágon. Az olykor 5-6 méteres, több mázsás hal igen nagy számban élt a KözépDunán, egy 1537-beli halászat során mintegy ezer vizát zsákmányoltak. A túlzott halászat következtében hazai előfordulásuk megritkult és a Vaskapu megépítésével eltűntek a Felső-Dunából. Emléküket már csak a "vizafogó helynevek őrzik.

Leggyakoribb dunai halak a harcsa, süllő, ponty, márna voltak. Fogtak keszeget, felest, büdös halat is. A legnagyobb halhoz, a harcsához hiedelmek is fűződtek. Az öregek hitték, hogy a Szentendrei szigetet egy óriás hal tartja a hátán. A forgókat (örvény) éhes halaknak képzelték, akik időnként elnyelnek egy-egy embert. Kisoroszinál van a sziget vasmacskája, és ha azt fölhúzzák, az egész sziget leúszik a Dunán a tengerbe. A mederszabályozással az l860-as évektől a mellékágak, sekély szélvizek eltűntek, velük a régi halfogási technikák és halászó eszközök is: a vesszőborító, a vejsze (vesszőből font kerítő), bokorszák. A halállomány jelentősen csökkent, kivesztek egykor honos, jelentős halfajták: nyurgapontv, csillagkecsege, vágótok, simátok és a lápi csík. Az apró szigetek, zátonyok körüli vizekben azonban a 20. század közepén is puplikoltak (tapogató halászat) a helvi lakosok. A szigonyos halfogás analógiájára vasvillával szúrták meg a halakat, télen pedig merítőhálóval fogta k k. a lékből. Az első világháborúig a paraszthalászok bark-ot. barokhálót használtak, ladikból barkoztak. Később terjedt el a kerítőháló.

A gyorsabb vizeken a teherbíróbb, gyári alapanyagú eszközöket alkalmazták: varsa, fenékhorog, szúrótápli, rácháló (4-5 méter átmérőjű dobóháló) és a ladikkal vontatott sleppzsák. A meder jellege miatt a felső Duna-szakaszon jóval kevesebb volt a kishalász, is. mint másutt. A kishalászok kisebb szerszámokkal halásztak; dobóháló, varsa, rokolyaháló, milling (kanalas háló. A kifogott élő halat haltartó bárkákban, rékjóban tartották. A halászóvizek Magyarországon a 14. századtól a parti birtok tartozékaként földesúri tulajdonban voltak. A halászati jog a földesúré, a jobbágy csak szolgáltatások ellenében halászhatott. A szabad királyi városok vizeit a halászcéhek tagjai használták. Nagymaros pl. városi kiváltságlevelében a királytól szabad halászatot kapott, melynek fejében tartozott a kifogott vizák egynegyedét az udvarnak ajándékozni. A 17—19. században a földesúr gyakran bérbe adta halászóvizét, melyeken a jobbágyfelszabadítás után paraszthalászok dolgoztak. A bérlő halászatot az [888-ban készített halászati törvény támogatólag szabályozta. Halászati társulatok (Rt.) alakultak. A szerszámok leggyakrabban a halászok tulajdonában volt, akik 3- 12 fős csoportokban (halászbokor, kötés) dolgoztak. A munkaszervezetben dolgozó nagyhalászok mellett kishalásznak számított a part menti települések és a Szentendrei sziget parasztsága és a városi idényhalászok, akik többsége gyári munkás volt.

A Dunakanvar felső szakaszát Nagymarostól Kisorosziig a nagymarosi svábok megvették a visegrádi koronauradalomtól és kishalászoknak adták ki. A váci halászok már a középkorban céhbe tömörültek, ezeket később az úgynevezett bokrok váltották fel. A 19. század végén öt, 12 fős bokor dolgozott a városi vizeken. A vizet a bokorgazda béreire a váci püspöktől és természetben fizetett érte, míg a bokor tagjait a gazda fizette. Kerítőhálóval, kecsegehálóval, balinthálóval dolgoztak csónakról. A Vác-környéki vizeken a kerítő-halászat volt a legjelentősebb. A halászat télen sem szünetelt. Voltak "varsás halászok is, akik a bokorgazdától bérelt helvre helyezhették le szárnyas hálóvarsáikat, vagy merítőhálójukat. Később a halászok szövetkezetbe tömörültek: a váci halász-szövetkezet halászó vizei Váctól egészen az északi országhatárig, Szobig terjedtek, de ezen az újpesti, esztergomi és marosi halászokkal is osztozni kellett. A tavaszi jégzajlás végeztével kezdődött a szezon, de évről-évre egyre nehezebben telt ki a bokor — a fiatalok közül már kevesen választották a nehéz munkával és bizonytalan keresettel járó halászatot. Kisvác dunaparti képéhez azonban hozzátartozott a "tericcsfákon ' száradó hálók és partra húzott ladikok és haltartó bárkák látványa. A halászat mellett rendszeres jövedelmet jelentett a hálókötés is, a Duna hazai szakaszán sok helven halásztak váci hálóval.

Váctól lefelé újpesti halászok bérelték a Duna-szakaszt, akik 1945 után Május I. halászati szövetkezet néven működtek. A tagok kis csoportokban, parti-ban dolgoztak a saját szerszámaikkal. A halat rendszerint a szövetkezeten keresztül értékesítettek és halászcsárdát is működtettek. A horgászat növekvő népszerűsége mellett, egyre csökkenő számban, de a közelmúltban is dolgoztak főállású halászok a váci szakaszon.