A FIATAL KUTYÁK TÁNCA

Hallgasd meg, vagy olvasd el a történetünket!

Ha tudni akarjátok, hogyan jutottak a krí indiánok a Fiatal Kutyák Táncához,

elmondom nektek. Történt egyszer, hogy egy krí törzsbeli fiatal harcos

kiment a falu határába, hogy sast fogjon. Harci fejdíszét ugyanis sastollból

akarta készíteni.

A sasfogás módja igen egyszerű dolog. A madarász fölmegy a dombtetőre,

ahol ezek a madarak tanyáznak. Ott egy gödröt ás, amelyet vesszőkkel borít

be, ravaszul fűvel is befedi a rejtekhelyet. A gödör mellé csalétkül odarak egy

darab húst. Jó erősen odakötözi, hogy a sasok el ne vihessék. Aztán

levetkőzik, és bebújik a gödörbe. Órákon, sőt néha napokon keresztül is

ottmarad, míg csak egy sast oda nem csal a hús szaga. Akkor a madarász

óvatosan kinyúl a vesszők közötti résen, és lábánál fogva megragadja a

sast.

Így cselekedett ez a fiatal harcos is, aki olyan szerencsével járt, hogy a Fiatal

Kutyák Táncát fölfedezhette. Sokáig lapult ott, a gödör mélyén, és buzgón

imádkozott, bárcsak jönne már egy sas, hogy a kényelmetlen lesnek

valahára vége szakadjon. Amint odalent őrködik, egyszer csak dobszó üti

meg a fülét. Eléggé messziről, de tisztán hangzott, csak azt nem tudta,

merről. De dobszó volt, annyi bizonyos. A titokzatos dobszó egész éjjel,

szünet nélkül pergett. A következő éjjel, amikor az indián megint a gödör

mélyén feküdt, egy titokzatos kéz ismét verte a dobot. A fiatal harcos

elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Kimászott a gödörből, és elindult a

dobszó irányába. Hosszú ideig vándorolt, míg végre pirkadat előtt egy nagy

tó partjára ért. Ott megállt. Biztos volt benne, hogy a hang a tóból jön. Egy

álló napig ott ült, ott merengett a víz partján, keservesen bánkódva rossz

sorsa fölött, és egyre imádkozott jobb szerencséért. Amikor leszállt az éj,

ismét elkezdődött a dobolás. Szavára állatok és madarak úsztak át a tavon,

megszámlálhatatlan sokaságban. A fiatal harcos négy napig maradt ott a

tóparton, míg végül a fáradtságtól és éhségtől elgyötörten – hiszen napok

óta egy falaltot sem evett! – mély álomba merült.

Amikor ismét föleszmélt, egy tágas kunyhóban találta magát. Sok-sok nép

vette körül. Egy részük táncot járt, a többi meg a fal mellett üldögélt. Különös

népek voltak: mindegyik más-más állat vagy madár bőrét viselte. Nyilvánvaló

volt, hogy nem mások, mint azok az állatok, akiket a fiatal indián a vízen

úszni látott, és akik itt emberi alakjukat vették föl. Egy törzsfő, aki eddig a

kunyhó hátterében húzódott meg, fölemelkedett a helyéről, és így szólt a

fiatal harcoshoz:

– Hallottuk az imádságodat, kedves barátom, és elhatároztuk, hogy segítünk

rajtad. Látod ezeket az embereket? Voltaképpen állatok. Én Kutya vagyok. A

Nagy Szellem kedveli a kutyákat, s ezért varázshatalommal ruházott föl. Én

most neked adom az erőmet. Akkor veheted föl az én alakomat, amikor

neked tetszik, szellemem mindig védelmezni fog. Tanuld meg ezt a táncot,

ismertesd meg népeddel, mert általa mindig kedvezni fog neki a

hadiszerencse.

Ezután a Kutya elmagyarázta, hogy mit kell tenniük, ha hadisikerre vágynak.

Majd Kutya a társai felé fordult:

– Testvéreim! – mondotta. – Én megajándékoztam hatalmammal ezt a fiatal

indiánt. Kövessétek példámat, és segítsetek rajta ti is képességetek szerint.

Egy pillanatig csönd volt. Mintha senki nem kívánt volna válaszolni a főnök

szavaira. Végül, nagy sokára, a Bagoly emelkedett szólásra:

- Szívesen segítek rajtad – fordult az ifjú harcos felé. – Bárhová megyek is,

mindent látok a sötétben. Ezentúl, ha éjszaka kint járkálsz a szabadban, én

mindig veled leszek, és te is úgy fogsz majd látni, akárcsak én. Vedd ezeket

a tollakat, és kösd a hajadba. Ezzel átnyújtott neki egy tollbokrétát, és leült.

Rövid szünet után a bölénybika állt föl a helyéről. Erejét, kitartását, az

ellenség letiprásának képességét ajándékozta az fiúnak. Emlékül egy

bölénybőrből készült vállszíjat adott neki, s lelkére kötötte, hogy ezt viselje

mindig, ha csatába indul. Azután a sündisznó következett. Néhány tüskével

ajándékozta meg a fiatal harcost, hogy legyen mivel díszítenie bőrövét. 

Így szólt:

- Én is segítek rajtad. Mert nekem az a tudományom, hogy elgyöngítem az

ellenségeimet. Mint a vénasszonyok, úgy menekülnek előlem. Ezután ha

harcba indulsz, előled is megfutamodnak az ellenségeid, de te utoléred és

legyőzöd őket. Hosszabb szünet után szólalt meg a sas. Mindenki hallani

akarta, hogy mit beszél.

- Én is veled leszek, bármerre jársz is – mondta méltóságteljesen –, és beléd

oltom harci bátorságomat. Úgy ölöd meg majd te is ellenségeidet, akárcsak

én! S azzal néhány sastollat nyújtott át a fiatal harcosnak, hogy tűzze a

hajába. Most a kacagó daru volt soron. Egy szárnycsontot adott a fiatal

harcosnak, hogy harci sípot készítsen belőle ellenségei elpusztítására.

Azután az őz és a medve jöttek. Az őz a gyorsaság jeléül egy csörgőt adott

neki, a medve pedig a szívóssággal, egy övre való prémcsíkkal ajándékozta

meg. A fiatal harcos átvette az állatok ajándékát, majd ismét lefeküdt és mély

álomba merült.

Amikor fölébredt, megint a tó partján találta magát. Hazatérve megtanította a

krí törzs tagjait a Fiatal Kutyák Táncára, ez a tánc pedig jó harcosokká tette

őket. A fiatal indián megmutatta a törzsbelieknek azokat az ajándékokat is,

amelyeket az állatoktól kapott. Így alapította meg a Fiatal Kutyák Társaságát,

amelynek tagjai rendszeresen járták a táncot, és élvezték az általa nyert

győzelmeket.

Észak-Amerikai indián népmese

Boldizsár Ildikó: Mesék a csodakertről – az egyetlen Földért

Magvető Kiadó, 2019

Boldizsár Ildikó engedélyét köszönjük!