A FIATAL KUTYÁK TÁNCA
Hallgasd meg, vagy olvasd el a történetünket!
Ha tudni akarjátok, hogyan jutottak a krí indiánok a Fiatal Kutyák Táncához, elmondom nektek. Történt egyszer, hogy egy krí törzsbeli fiatal harcos kiment a falu határába, hogy sast fogjon. Harci fejdíszét ugyanis sastollból akarta készíteni. A sasfogás módja igen egyszerű dolog. A madarász fölmegy a dombtetőre, ahol ezek a madarak tanyáznak. Ott egy gödröt ás, amelyet vesszőkkel borít be, ravaszul fűvel is befedi a rejtekhelyet. A gödör mellé csalétkül odarak egy darab húst. Jó erősen odakötözi, hogy a sasok el ne vihessék. Aztán levetkőzik, és bebújik a gödörbe. Órákon, sőt néha napokon keresztül is ottmarad, míg csak egy sast oda nem csal a hús szaga. Akkor a madarász óvatosan kinyúl a vesszők közötti résen, és lábánál fogva megragadja a sast.
Így cselekedett ez a fiatal harcos is, aki olyan szerencsével járt, hogy a Fiatal Kutyák Táncát fölfedezhette. Sokáig lapult ott, a gödör mélyén, és buzgón imádkozott, bárcsak jönne már egy sas, hogy a kényelmetlen lesnek valahára vége szakadjon. Amint odalent őrködik, egyszer csak dobszó üti meg a fülét. Eléggé messziről, de tisztán hangzott, csak azt nem tudta, merről. De dobszó volt, annyi bizonyos. A titokzatos dobszó egész éjjel, szünet nélkül pergett. A következő éjjel, amikor az indián megint a gödör mélyén feküdt, egy titokzatos kéz ismét verte a dobot. A fiatal harcos elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Kimászott a gödörből, és elindult a dobszó irányába. Hosszú ideig vándorolt, míg végre pirkadat előtt egy nagy tó partjára ért. Ott megállt. Biztos volt benne, hogy a hang a tóból jön. Egy álló napig ott ült, ott merengett a víz partján, keservesen bánkódva rossz sorsa fölött, és egyre imádkozott jobb szerencséért. Amikor leszállt az éj, ismét elkezdődött a dobolás. Szavára állatok és madarak úsztak át a tavon, megszámlálhatatlan sokaságban. A fiatal harcos négy napig maradt ott a tóparton, míg végül a fáradtságtól és éhségtől elgyötörten – hiszen napok óta egy falaltot sem evett! – mély álomba merült.
Amikor ismét föleszmélt, egy tágas kunyhóban találta magát. Sok-sok nép vette körül. Egy részük táncot járt, a többi meg a fal mellett üldögélt. Különös népek voltak: mindegyik más-más állat vagy madár bőrét viselte. Nyilvánvaló volt, hogy nem mások, mint azok az állatok, akiket a fiatal indián a vízen úszni látott, és akik itt emberi alakjukat vették föl. Egy törzsfő, aki eddig a kunyhó hátterében húzódott meg, fölemelkedett a helyéről, és így szólt a fiatal harcoshoz:
– Hallottuk az imádságodat, kedves barátom, és elhatároztuk, hogy segítünk rajtad. Látod ezeket az embereket? Voltaképpen állatok. Én Kutya vagyok. A Nagy Szellem kedveli a kutyákat, s ezért varázshatalommal ruházott föl. Én most neked adom az erőmet. Akkor veheted föl az én alakomat, amikor neked tetszik, szellemem mindig védelmezni fog. Tanuld meg ezt a táncot, ismertesd meg népeddel, mert általa mindig kedvezni fog neki a hadiszerencse.
Ezután a Kutya elmagyarázta, hogy mit kell tenniük, ha hadisikerre vágynak. Majd Kutya a társai felé fordult:
– Testvéreim! – mondotta. – Én megajándékoztam hatalmammal ezt a fiatal indiánt. Kövessétek példámat, és segítsetek rajta ti is képességetek szerint. Egy pillanatig csönd volt. Mintha senki nem kívánt volna válaszolni a főnök szavaira. Végül, nagy sokára, a Bagoly emelkedett szólásra:
- Szívesen segítek rajtad – fordult az ifjú harcos felé. – Bárhová megyek is, mindent látok a sötétben. Ezentúl, ha éjszaka kint járkálsz a szabadban, én mindig veled leszek, és te is úgy fogsz majd látni, akárcsak én. Vedd ezeket a tollakat, és kösd a hajadba. Ezzel átnyújtott neki egy tollbokrétát, és leült. Rövid szünet után a bölénybika állt föl a helyéről. Erejét, kitartását, az ellenség letiprásának képességét ajándékozta az fiúnak. Emlékül egy bölénybőrből készült vállszíjat adott neki, s lelkére kötötte, hogy ezt viselje mindig, ha csatába indul. Azután a sündisznó következett. Néhány tüskével ajándékozta meg a fiatal harcost, hogy legyen mivel díszítenie bőrövét. Így szólt:
- Én is segítek rajtad. Mert nekem az a tudományom, hogy elgyöngítem az ellenségeimet. Mint a vénasszonyok, úgy menekülnek előlem. Ezután ha harcba indulsz, előled is megfutamodnak az ellenségeid, de te utoléred és legyőzöd őket. Hosszabb szünet után szólalt meg a sas. Mindenki hallani akarta, hogy mit beszél.
- Én is veled leszek, bármerre jársz is – mondta méltóságteljesen –, és beléd oltom harci bátorságomat. Úgy ölöd meg majd te is ellenségeidet, akárcsak én! S azzal néhány sastollat nyújtott át a fiatal harcosnak, hogy tűzze a hajába. Most a kacagó daru volt soron. Egy szárnycsontot adott a fiatal harcosnak, hogy harci sípot készítsen belőle ellenségei elpusztítására. Azután az őz és a medve jöttek. Az őz a gyorsaság jeléül egy csörgőt adott neki, a medve pedig a szívóssággal, egy övre való prémcsíkkal ajándékozta meg. A fiatal harcos átvette az állatok ajándékát, majd ismét lefeküdt és mély álomba merült.
Amikor fölébredt, megint a tó partján találta magát. Hazatérve megtanította a krí törzs tagjait a Fiatal Kutyák Táncára, ez a tánc pedig jó harcosokká tette őket. A fiatal indián megmutatta a törzsbelieknek azokat az ajándékokat is, amelyeket az állatoktól kapott. Így alapította meg a Fiatal Kutyák Társaságát, amelynek tagjai rendszeresen járták a táncot, és élvezték az általa nyert győzelmeket.
Észak-Amerikai indián népmese
Boldizsár Ildikó: Mesék a csodakertről – az egyetlen Földért, Magvető Kiadó, 2019
Boldizsár Ildikó engedélyét köszönjük!