A KOLIBRI KÜLDETÉSE

Hallgasd meg, vagy olvasd el a történetünket!  

Történt egyszer régen, hogy szörnyű szárazság sújtotta a földet. A

levelek elszáradtak és lehullottak, a talaj megrepedezett, és mindent belepett

a fullasztó por. Olyan sokáig nem esett egy csepp eső sem, hogy félő volt,

minden élőlény elpusztul a földön.

A kantuta nevű kis növény, a szomjúságtól haldokolva, minden erejét

egyetlen utolsó bimbójába töltötte. A bimbó nőtt és nőtt, amíg végül egy

éjszaka kipattant, és virág helyett egy kolibri vált belőle. Az apró madár

zümmögve hasította a levegőt, és nyílegyenesen a távoli hegyek felé vette

az irányt. Átrepült a Wacracocha-tó felett, saját kis tükörképétől kísérve, de

nem állt meg inni egy pillanatra sem. Felrepült egészen a legmagasabb

hegytetőig. Pontosan tudta, hová kell mennie segítségért.

A hegy tetején Waitapallana istenség éppen a napfelkeltében gyönyörködött,

amikor megérezte a kantuta virág illatát. A kolibri az istenség tenyerén

landolt, és utolsó lélegzetével átadta az üzenetét: esőért könyörgött a

haldokló világnak.

Az istenséget annyira meghatotta a kolibri bátorsága és önfeláldozása, hogy

két könnycsepp gördült le az arcán, és a hegyek tövében fekvő tóba hullott.

A könnyek hegyikristállyá váltak, és hullámokat vetettek a vízben; a hullámok

pedig felébresztették az Amarút.

Az Amarú a tóban szunnyadt hosszú ideje; most felemelte a fejét, teljes

testében kinyújtózott – sok mérföld hosszúságú volt –, és szárnyait

megfeszítve felrepült az égre. Halfarka volt, feje, mint a lámáé, és egész

testét szivárványszín pikkelyek borították. Az árnyéka eltakarta a napot. A

lélegzetéből köd támadt a hegyek felett, a farka csapásától jégeső hullott, és

a szárnyai alól zuhogni kezdett az eső.

Napokig esett és esett, a szomjas föld pedig itta az esőt. Amikor végre elállt

a zivatar, minden kivirágzott, és zöld lomb takarta a fákat. A hegyekből új

patakok csörgedeztek, a síkságokat új folyók szelték át. Az égen az Amarú

pikkelyei szivárványként ragyogtak fel. Az Amarú visszatért a tóba, a víz alá

merült, és ismét elaludt.

A kecsuák hálát adtak az Amarúnak az életet hozó esőért – és azóta is

különös szeretettel emlékeznek a kantuta virágból lett kicsi kolibrire, aki

megmentette a világot a pusztulástól.

Wacracocha: ejtsd: Vakrakócsa

Waitapallana: ejtsd: Vaitapajjana

kecsua perui mese, Zalka Csenge Virág újramesélésében, a Világszép

Alapítvány támogatásával

https://vilagszepalapitvany.hu/

Köszönjük szépen Zalka Csenge Virág és a Világszép Alapítvány

engedélyét!

Dalszöveg:

AZ ARANY KOLIBRI

Otthonunkhoz szállt

Az arany kolibri madár

Egy új hajnal ígéretét

Hozta az oltárunkra

Ragyogása az öröm tükre

Szellő száll, új napot ébreszt

A frissesség a hegyekben magával ragad

A kolibri lénye

A szeretet fénye