Egy napon Saynday akiben egyszerre a legbölcsebb tanító és a legmulatságosabb tréfamester, éppen a kajova prérin gyalogolt, és remekül érezte magát. Lágyan sütött a nap, a prérikutyák vidáman szaladgáltak a kuckóik körül, a fű illatozott és neki nem akadt semmi dolga a világon.

Egyszer csak a távolban, a láthatáron megmozdult valami. Egy hatalmas, fekete porfelhő emelkedett a magasba, és sebesen pörögve közeledett Saynday felé. A szél egyre jobban süvített, és ahogy közelebb ért, látszott, hogy mindent felkap a földből, ami az útjába kerül, kitépte a füveket, kicsavarta a bokrokat, sőt, még a hatalmas köveket is felrepítette a magasba.

Maga a Hatalmas Forgószél közeledett.

Minden állat menedéket keresett, a prérikutyák lebujtak a legmélyebb járataikba ne is lássanak ne is halljanak semmit, a bölények rettenetesen kétségbe estek, menekülőre fogták, megfordultak és nekiiramodtak, hátha elszaladhatnak a vihar elől, a csörgőkígyó meg nesztelenül behúzódott egy üregbe ott várt és meg volt győződve róla, hogy vége a világnak.

Egyedül Saynday maradt ott a préri közepén. Nem akart elfutni, mert túl büszke volt, és nem akarta, hogy gyávának látszon, bár megijesztette a hatalmas természeti erő, szembe akart nézni vele. Keresett egy alkalmas helyet és csak állt és várva a Hatalmas Forgószél érkezését.

Ahogy a Forgószél odaért, hatalmas port és ágakat kavart, belesodorta a port Saynday arcába, és üvöltve megállt előtte.

– Hé, Saynday! – zúgta rettenetes hangon Forgószél, olyan hangosan, hogy beleremegett a föld. – Miért nem futsz el előlem, mint a többiek? Nem látod, milyen erős vagyok? Mindent elpusztítok, ami az utamba kerül! Téged is elpusztítalak! Felkaplak, megpörgetlek, és a világ végére hajítalak!

Saynday, bár a szél majdnem letépte a ruháját, megőrizte a nyugalmát, összehúzta a szemét, és így szólt:
– Ó, Forgószél! Valóban nagynak és félelmetesnek tűnsz. De tudod, én már sok mindent láttam a világon. Láttam a Napot, amit én hoztam el a népnek, és láttam hatalmas sziklákat is. Te csak üres levegő vagy és por. Nem hiszem el, hogy valóban olyan erős lennél, mint amilyennek mutatod magad.

A Forgószél rettenetes dühbe gurult.
– Nem hiszed?! Nézd meg, mit teszek ezzel a dombbal! – azzal rárontott egy közeli dombra, letépte róla az összes bokrot, és szétszórta a földet mindenfelé. – Most már hiszed?

Saynday tagadóan megrázta a fejét.
– Ez semmi. Ha valóban meg akarsz győzni, mutass valami igazán különlegeset. Próbálj meg engem felemelni, de úgy, hogy a takaróm alá mész!

A Forgószél büszkén belement a játékba. Saynday ekkor szorosan magára tekerte a vastag, nehéz bölénybőr takaróját, a lábát meg mélyen a préri földjébe fúrta.

A Forgószél összehúzta magát és teljes erővel rárontott Sayndayre Alákapott a takarónak, pörgött, rángatta, de Saynday olyan ügyesen tartotta a bőrt, hogy a szél beleszorult a takaró redőibe, mint egy zsákba. Minél jobban pörgött a Forgószél, annál jobban szétesett és belegabalyodott Saynday nehéz köpenyébe, és nem tudott szabadulni. Saynday meg csak állt szilárdan, és szorította a takaró széleit. A Forgószél kezdett kifogyni a szuszból, a saját pörgése ejtette csapdába. Végül már alig tudott megszólalni, teljesen elszédült és elfáradt a saját erejétől.

– Engedj el, Saynday! – suttogta fáradtan a szél. – Belátom, hogy te vagy az okosabb és a szívósabb. Nem bántalak többé se téged, se a népedet.

Saynday mosolygott, és lassan kibontotta a takaróját. A Forgószél, mint egy megzabolázott, fáradt kismadár, kiszabadult, de már nem volt ereje pusztítani. Szelíden továbblibegett a prérin, messze az emberek sátraitól.

Saynday megigazította a ruháját, leverte magáról a port, és elégedetten sétált tovább, mert csalafinta eszével megint megvédte a világot a felesleges pusztítástól. Saynday a bölcs kópé mai napig is megy tovább és őrzi a világot a felesleges pusztítástól.

Kajova történet Tátrai Vanda fordításában. Forrás: A WOODLAND CREATION STORY A Concise Version By Phyllis E. Wms. Bardeau Of the Original Iroquois Creation Story As told by John A. Gibson in the 1890s